Szabó Lőrinc : Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám:
Lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felkoncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogyan én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök:
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között:
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlőltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlőltem, óh hogy meggyűlőltem!...
És ekkor , zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán
No, ne félj! - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Kaffka Margit : Petike jár 

Két harcsaszájú, picike jószág,
Butácska, édes gyerektopán,
Tétova, együgyű, - tündéri nesszel
Most tipeg átal egy ócska szobán.
- Ébred a szívem játékos kedve,
Elborít hófehér virágeső.
Amikor látom a kacagásom
Hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
Úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
S én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
- Tip-top! Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,
És nyitva az ajka és úgy kipirul!
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
E rózsarügyecske megállni tanul.
Most, - most! Elhagyja és indul előre,
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
Koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
 "Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
S megered szaporán, - elesni nem ér rá,
Előre hajlik - s az ölembe van.

Tetszik a játék. Kezdeti újra.
A karszék mellé kerülök én,
Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
S fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
Szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik... majd felkél szepegve,
S új erővel fog újra neki.
Rózsaszín ujját előre tartva,
"Tip-top" - így indul óvatosan,
Halkan, selypítve biztatja magát, hogy:
 "Csak las-san! - Okos-san! - Peti fi-am!"

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
Borús káprázat száll le reám...
Tűnnek az évek... Megöregedtem...
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
 "Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?"
Tip-top! Öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan,
Reszketve, ijedten suttogom én el:
 "Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!"

Petőfi Sándor

A BÁNAT? EGY NAGY ÓCEÁN (Petőfi Sándor)

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

DACOS LEÁNY!( Petőfi Sándor)

Dacos leány!
Hagyd megcsókolni magad,
Hagyd átölelnem derekad.
Nap megy nap után,
S ha napjaid elhaladnak,
Maradsz magadnak.
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája,
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei...
Gondolj reája.
Mit érzesz,
Nem rendül meg szived?
Nem érezed,
Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz!
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

EGY ESTÉM OTTHON

Borozgatánk apámmal

Ivott a jó öreg,

S a kedvemért ez egyszer

Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthon,

Oly rég nem láta már,

Úgy megvénült azóta

Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,

Amint nyelvünkre jött;

Még a szinészetről is

Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem"

Most is nagy szálka még;

Előitéletét az

Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!"

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia

Tudom, sokat koplaltál,

Mutatja is szined.

Szeretném látni egyszer,

Mint hánysz bukfenceket."

Én műértő beszédit

Mosolygva hallgatám;

De ő makacs fej! föl nem

Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam

Egy bordalom neki;

S nagyon, nagyon örültem,

Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,

Hogy költő-fia van;

Előtte minden ilyes

Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!

Csak húsvágáshoz ért;

Nem sok hajszála hullt ki

A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak

Edénye kiürűlt,

Én írogatni kezdtem,

Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkorr száz kérdéssel

Állott elő anyám;

Felelnem kelle – hát az

Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett

Kérdezgetésinek;

De nekem e kérdések

Olyan jól estenek,

Mert mindenik tükör volt,

Ahonnan láthatám:

Hogy a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!

Vörösmarty Mihály 

REMÉNY S EMLÉKEZET

Meddig vezérlitek háborgó éltemet,

Meddig lebeghet még hajócskám köztetek,

Remény, emlékezet?

Te, a lecsendesült lélek tulajdona,

Mely áldva lengsz körűl magányos dombomon,

Elmúltak szelleme,

Ha majd szorúlni kezd lélekzetem, s nehéz

Fájdalmaim között végkínomat nyögöm,

Eljősz-e menteni?

S mint a hanyatló nap földünk tanyáira,

Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém

Szememnek húnytakor?

S te, mely az alkonyban, s hajnal hasadtakor

A híg homály közűl remegve szállsz alá

Ingócska lábadon,

Remény, az öldöklő bánatban enyhadó,

És a leendőkben gyönyörrel biztató,

Kisérsz-e síromig?

Lelkemnek adsz-e majd teljes vigasztalást,

Rebegve záródó ajkamnak édesen

Enyésző hangokat?

Oh! adsz-e fényt, ha majd nem látom a napot,

S irtóztató setét nyom; adsz-e virradást,

Ha itt leszáll napom?

Egek! - tán tiltva nincs hozzátok szólanom

Hagyjátok meg e két csillagzatot nekem

Az élet tengerén.

Remény, emlékezet vidítsa lelkemet,

S ha ez leszáll, amaz derűljön ékesebb

Lánggal bajom felé,

Mint hajdan a dicső görögségnek csere

Fényben derűltek a széllel küzdő vizen

Tyndárnak ikrei.

1822

A SZERELMES

Hasztalan van olvasásom,

 Nyugtot nem lelek;

Munkátlan toll áll előttem

 S puszta levelek.

Minden szónak kezdetében

Szép neved ragyog;

Ott van minden kis vonásnál

S rám felmosolyog.

Zaj, tolongás nem segíthet:

Képed benne van;

A magány sem: képed ott is

Üldöz úntalan.

Ah nem tudlak elkerűlni,

 Mert szivemben vagy;

S szép, mint hajnal szép világa,

 De - kegyetlen vagy.

1823.

Ady Endre

MÉG EGYSZER...

Még egyszer meghajolni késztet

A lelkem régi, színes álma,

Még egyszer, ím, tárva elétek,

Ami az enyém, ami drága:

Piacra vont az ifju évek

Álmodni vágyó ifjusága...

Mikor először szőttem álmot,

Beteg, de szűzi volt a lelkem,

Nem volt, mit el ne hittem volna,

Nem volt, mit meg nem érdemeltem,

Volt istenem, volt szépről álmom

S volt kurta szoknyás lány szerelmem...

Volt... volt. Ez a másodvirágzás,

Ez már csak az álmoknak álma

A cél nem cél, a babér nem zöld,

Nem pálma már többé a pálma.

Rövid szoknyás lány mit sem adhat,

Nekem sincs már semmim, csak lázam,

Ilyen olcsó lelket nem kapnak:

Csak egy forint, kérem alássan!...

Csak egy forint... Piacon volnánk!...

Mit szégyenkezzem, ez a vásár,

Eladom még a megvetést is,

Az én lelkem már úgyis lázár,

A piacról hulljon még rá sár!

Ím, bevallom, hogy nyomorultan,

Mit sem remélve, mit se várva,

Még mindig van az én lelkemnek

Szárnyakat adó büszke álma.

És bár előttem vak sötétség

És bár előttem mit se látok:

Még mindig meg tudok én vetni

Egy nálam is bénább világot!

Ím, bevallom, hogy nem hiában

Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,

Megleltem az igaz világot,

Megleltem az én dölyfös énem,

Megleltem, ami visszaadja,

Amit az élet elragadt:

Annyi szenny közt a legtisztábbat:

Ím, megtaláltam magamat!...

Ím, megtaláltam s a piacra

Kivonszoltam, hol áll a vásár:

Ez én vagyok, hitvány és büszke,

Érints, vevő és hullj reám, sár!

 Még egyszer meghajolni késztet

A lelkem régi, színes álma,

Még egyszer, ím, tárva elétek,

Ami az enyém, ami drága,

Piacra vont az ifju évek

Bénán is büszke ifjusága...

József Attila

József Attila

 ÁPRILIS 11

A talló kalászait hányva

S a verebek közé belesvén

Nagy szél kapott föl egyszer engem

Hirtelen, április estén.

Gyerekeit kereste arra

S engem talált ott épp az útban.

Bömbölt, örült s én mosolyogva

Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,

Meghempergetett jó sárosra,

Cibálva és kacagva vitt egy

Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak

S még vidámabban verekedtek,

Kiabáltak, kiabáltunk és

A jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,

A hívek templomokba mentek

És reszketve, szomorú kézzel

Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt

A szívekben nagy, esti béke.

A gyilkos végzett emberével

S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak

Kicsikis deszka-alkotmányba

1905-ben ígyen

Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,

S a szép, ifjú mosóasszonynak,

Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,

Fejkendóbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,

De fiát a szél el nem hagyja,

Együtt nyögünk az erdőn éjjel

S együtt alszunk el virradatra.

(1925.)

PERC

Dalol a madársereg,

Hogy az erdő zeng belé,

Maszatos parasztgyerek

Inal a folyó felé.

A Nap is süt melegen,

Tüzesíti a leget,

Nem is látni az egen

Pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,

A folyóparton ledül,

Homokon gurul tovább,

Kavicsot fog, jó lapost,

A folyóba dobja most

S fütyörészve áll odább.

1922. júl. - aug.

Oldal: Híres költők versei
Versek , receptek - © 2008 - 2024 - bambelika.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat